Kunhalmok

„ti vagytok a mi katedrálisaink!”
(Illyés Gyula)

Mintegy 5500-5000 évvel ezelőtt következett be az ún. neolitikus, vagyis az első mezőgazdasági forradalom, amely során az ember a földművelő és állattartó életmódra tért át. Ezzel egyidejűleg a legfőbb tájformáló tényezővé is vált (TÓTH CS. 2004). Ennek egyik látványos jeleként tartjuk számon az Alföld sík területein nagy számban emelt kunhalmokat is (Mindjárt ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a mai Magyarország területén, az Alföld 1920-ban elcsatolt részein is találhatók ilyen kunhalmok.). Ezen időszak, az eltelt hét évezred alatt egyes becslések szerint mintegy 40000 kunhalom épült az Alföldön (TÓTH A. 2004)!

Eredetük kapcsán számos vita bontakozott ki még a XX. században is. Egyesek úgy vélték, hogy a halmok természetes eredetű képződmények az Alföldön, amelyek egykori tengerelöntés, vagy a szél, a jég munkája nyomán keletkeztek (TÓTH 2004, 8.). Napjainkra a vita eldőlt, a régészeti, talajtani vizsgálatok egyértelműen megállapították a kunhalmok mesterséges eredetét. Igazolva ezzel az antropogén eredetet vallók népes táborának igazát. Az eddigi vizsgálatok megmutatták, hogy a halmok szinte kivétel nélkül emberi alkotások.
Napjainkra tehát a kérdés egyértelműen eldöntetett.

Visszatérve keletkezésük körülményeire megállapítható, hogy a növekvő neolitikus népesség az árvízmentes, magasabb hátakon alakított ki településeket. Az egymást követő történelmi korszakok eltűnő, újonnan érkező, majd megtelepedő csoportjainak összedőlő házai révén ezek a kiemelkedések egyre magasodtak, miközben újak is létesültek. Ezeket a lakódomboknak nevezzük.
A nagyobb települések elsősorban a nagyobb vízfolyások mentén alakultak ki, az ember előszeretettel telepedett meg az árterek peremén, a magaspartokon. Alföldi folyóink mentén mindez jól megfigyelhető, ahol az egykor élt emberek által kialakított telepek gyöngysor-szerűen sorakoznak az egykori árvízmentes hátak peremén (Tisza, Hortobágy, Kösely, Árkus, Kadarcs).

Az így épülő lakóhalmok, tellek kialakulása mellett a rézkortól kezdődően, a gödörsíros temetkezések időszakában (SZELEKOVSZKY 1999), újabb típusú halmok jelentek meg az Alföldön, mégpedig a sírhalmok, azaz a kurgánok (TÓTH CS. 2004). Ezek már nem feltétlenül kötődtek a vízfolyásokhoz, de mindenképpen vízmentes hátakon épültek.
A halomépítések tehát a késő neolitikumban kezdődtek, és gyakorlatilag a XIII. századig nyomon követhetők, tehát mintegy 5 évezreden át épültek ilyen halmok az Alföldön.

Ezek a történelmi időkben kiemelkedő figyelemmel övezett építmények, az évezredeken át fennmaradt halmok sorsa a XIX. századtól egyre borúsabbá vált. Az addig megőrződött halmok egyre inkább a „a sokoldalú emberi pusztítás színtereivé váltak” (TÓTH CS. 2004).
Ennek következtében napjainkban elmondhatjuk, hogy mindössze 1692 halom azonosítható hazánk területén (TÓTH CS. 2004). Ezek döntő többsége az Alföld területén emelkedik. A legnagyobb halom-sűrűség Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés és Csongrád megyékre jellemző (TÓTH CS. 2004), ezeken kívül halmokat találhatunk még Borsod-Abaúj-Zemplén, Bács-Kiskun, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Pest, valamint Fejér megyében is. A mai Románia területén elsősorban Arad és Temes megyében, Szerbiában a Bácska és a Bánát területén tűnnek fel kunhalmok. Nyilván a halmokat létrehozó „népek települési területével függ össze, hogy a Maros törmelékkúpja belső részén egyetlen kurgánt sem lehet találni” (SZELEKOVSZKY 1999).

A XIX. századtól kezdve a kunhalmok gyors ütemben pusztultak tehát. Jól mutatja ezt, a pontosabban ismert három megye, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék adatai, amelyeknek jelentős területét figyelembe véve (1. táblázat) történeti térképek, levéltári adatok alapján megállapítható, hogy 1638 kunhalom létezett a XIX. századot megelőző időszakban. Ezzel szemben egy 2001-ben történt felmérés (TÓTH CS. 2004) ezen a területen mindössze 503 halmot jelez. Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt két évszázad során a halmok csaknem 70 százaléka elpusztult. Köztük olyan halomcsoportok is, mint a Kaba határában egykor 24 halmot számláló együttes, amely a cukorgyár építésének esett áldozatául. Hatalmas pusztítás árnyékolja be a hortobágyi halastavak építését, amely során 224(!) kunhalom tűnt el nyomtalanul (TÓTH CS. 2004).
A kunhalmok Alföldünk jellegzetes, környezetükből jól kitűnő emberi építményei, amelyek évezredekkel ezelőtt itt élt emberek keze nyomán épültek. Régészeti, kultúrtörténeti, tájképi, ökológiai, botanikai, zoológiai, talajtani, néprajzi, történeti értékeiket egyre többen ismerik fel, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik.

De mik is ezek a kunhalmok valójában? Kik építették őket?

A fentiekből annyi mindenesetre kiderül, hogy többségében nem a tatárjárás előtt, a XIII. században hazánkba érkezett kunok által emelt építményekről van szó.
A kunhalmok első szabatos definícióját Györffy István fogalmazta meg 1921-ben. Állítása szerint a kunhalmok „5-10 méter magas, nem nagy területen fekvő, messziről lapos, kúp vagy félgömb alakúnak látszó emelkedések, amelyek legtöbbször víz mellett, de ármentes helyen terültek el, s nagy százalékban temetkezőhelyek, sírdombok, őr- vagy határhalmok” (TÓTH A. 2004)
Tóth Albert, a kunhalmok elkötelezett kutatójának meghatározása szerint „kunhalomnak tekinthetünk minden olyan mesterségesen keletkezett, a térszínből érzékelhetően jól kiemelkedő magaslatot, ami keletkezési korától, funkciójától, földrajzi fekvésétől függetlenül „halomszerű” formakincse a síksági tájnak” (TÓTH A. 1999.). Nem tartoznak ebbe a körbe azonban az újonnan keletkezett mesterséges dombok, depóniák (téglagyári bányadombok, meddőhányók stb.) (TÓTH CS. 2004, 9.).

A Magyar Néprajzi Lexikon is foglakozik a kunhalmokkal. Szinte kizárólag néprajzi, elsősorban a folklorisztikai kutatások szempontjait figyelembe vevő meghatározása szerint a kunhalom „a földfelszín kisebb természetes vagy mesterséges kiemelkedéseihez, sokszor történeti magyarázatok fűződnek, leggyakrabban háborús mondák. Erdélyben és az Alföldön számos Testhalom nevű dombot tartanak számon, amelyekről azt mesélik, hogy alattuk csaták elesettjei vagy a török (tatár) által lemészárolt lakosok nyugosznak. A magyar nyelvterületen a legismertebb ezek közül a hajdúsági Testhalom mondája, amely szerint a vidini rácok támadást készítettek elő a magyarok ellen. Egy öreg rác koldusaszony – akire egy magyar asszony rábizta bölcsőben ringó gyermekét – megsajnálta a magyarokat, és elárulta a tervet. A férfiak felkészültek a támadásra, és a rácokat mind egy szálig megölték. Néhol a halom nagy járványok emlékét őrzi. Kincsmondák is gyakran fűződnek halomhoz. Az egész népterületen elterjedt folklórmotívum, hogy a halmot sapkával hordták össze. A hős sírhelyét kívánták ezzel emelni, vagy a vezér sátra alá hordták össze a földet, hogy messzebbre láthasson. A kuruc hagyományban Rákóczi nevével kapcsolatban különösen gyakori az utóbbi motívum. A mesterséges halmokat az Alföld sok helyén kunhalomnak nevezik, összefüggésben azzal, hogy ezeket sokáig kun sírhalmoknak vélték. Eredetük azonban a neolitikumig nyúlhat vissza; vannak köztük lakó- és temetkezőhelyek, őrhelyek stb.” (Magyar Néprajzi Lexikon III.)

A kunhalmok azonban elsősorban régészeti objektumok (TÓTH A. 2004), noha többségük feltáratlan. Mégis, különleges értéket képviselnek, hiszen egy-egy tell (lakódomb) akár már a kőkor embere által megült település emlékeit is magában rejtheti, és akár évezredeken át folyamatosan otthont adva az egykori embereknek őrizte meg az emberiség kultúrájának egy-egy értékes szeletét. Az évezredek során egymásra rakódó kultúrrétegek sora jelzi a kőkori, majd a réz-, bronz- és vaskori ember akár folyamatos jelenlétét, melyet a későbbi betelepülők, a népvándorlás, majd a honfoglalás korának embere által hátrahagyott emlékek követnek. A középkori, kora újkori leletek pedig lezárják az impozáns rétegsort.

Továbblépve a gondolatmenetben, egyesítvén a régészeti és a néprajzi szempontokat egységesen kezelő álláspontot tükröz Bede Ádám régész gondolata, mely szerint megállapíthatjuk, hogy a kunhalmok „nem egyszerűen régészeti lelőhelyek, más szempontból is felbecsülhetetlen kultúrtörténeti kincseink. Hozzájuk történeti mondák, néphagyományok, hiedelmek fűződnek; nevük régi falvak, események, határrészek, vizek, növények, állatok, személyek emlékét őrzi; lejtőiken értékes növénytársulások húzódnak meg; ősi vizeket, utakat kísérnek, régi határok nyomvonalai haladnak át rajtuk, ősi településeket, középkori templomokat rejtenek magukban…” (BEDE 2008). Tanúskodnak a letűnt korok emberének a tájhoz fűződő kapcsolatáról, életmódjáról, ugyanakkor meggyőzően vallanak az egykori vízi világról is. Pontosan jelzik az árvízmentes hátak és az azokkal érintkező vízterek határát. A kunhalmok elhelyezkedése ugyanis látszólag semmi szabályszerűséget nem mutat, azonban a hajdani vízrajzi állapotok ismeretében korántsem szabálytalan elrendezésűek ezek az építmények (TÓTH A. 2004). A halmok többsége az „egykori vízfolyások magas partjain, továbbá a folyók kanyarulatának külső ívein” épült, „ahol a meder mindkét irányból ellenőrizhető volt” (TÓTH A. 2004).
A kunhalmok tehát az egykori Alföld emlékét megidéző, évezredekkel ezelőtt élt emberek alkotta piramisok, melyek kulturális és természeti értékeket rejtve, őrizve állítanak méltó emléket letűnt korok, letűnt tájképek pillanatfelvételeinek.

Felhasznált irodalom

Bede Á. 2008: Szentes halmai. Szentes 110 pp.
Szelekovszky L. 1999: Békés megye kunhalmai. Békéscsaba 90 pp.
Tóth A. 2004: A kunhalom-kérdésről. In: Tóth A. (szerk.) 2004: A kunhalmokról más szemmel. Kisújszállás – Debrecen, pp. 7-12.
Tóth Cs. 2004: A kunhalmok geomorfológiai és tereptani viszonyainak vizsgálata a Hortobágy, a Hajdúság és a Nagykunság térségében. In: Tóth A. (szerk.) 2004: A kunhalmokról más szemmel. Kisújszállás – Debrecen, pp. 129-166..

Szerző: Babai Dániel